„A nő, aki focizik” - Beszélgetés Markó Edinával

– Mit gondol, Magyarországon ma mekkora a megbecsülése a női labdarúgásnak?
– Nem jó. Még mindig nem érzem azt, hogy a női labdarúgás elérte volna Magyarországon is azt az ismertséget, amit Németországban, Amerikában vagy éppen Ázsiában. Vegyük például Németországot. Többszörös világ-, Európa- és olimpiai bajnokok. Nem véletlenül. Náluk a foci a legnépszerűbb női labdajáték az országban. Ezzel szembe nálunk? Ég és föld.
Pedig Németország nincs is olyan messze tőlünk. Nekünk, akik ezért a játékért dolgozunk éppen ezért a hírverés az egyik legnagyobb kihívás. De még kell tíz-tizenöt év ahhoz, hogy elérjük a női kosárlabda vagy éppen női kézilabda népszerűségét. Szombathelyen jobb a helyzet, mert már nem kell az Eurosportot nézni ahhoz, hogy női focit láthassanak, elég kijönniük egy Viktória meccsre. Az a tapasztalat, hogy először mindenki csak brahiból vagy kíváncsiságból jön ki a Király Sportlétesítménybe, de utána már azért jön ki, mert látja, hogy ezek a lányok igen is tudnak focizni, és mindehhez még lelkesedés is párosul.

„Valahogy mindig a focinál kötöttem ki”

– A legnagyobb baj az előítélet lehet. Ha ma egy lány fociedzésre és nem aerobickra akar menni, azért felkapjuk a fejünket.
– Nálam ez nem így volt. Ha nem hivatalosan nézzük, akkor már az óvodában fociztam. Nálam ez családi indíttatás volt. A bátyám serdülőkoráig rúgta a bőrt a Haladásban. Aztán ő abbahagyta, én folytattam tovább. Igazából megpróbálkoztam utána az iskolában rengeteg sportággal - így az atlétikától kezdve a röplabdán át a kosárlabdáig mindent kipróbáltam - de valahogy mégis mindig a focinál kötöttem ki. Tizenkét éves koromban egy kispályás csapatba kerültem. Ez volt az első hivatalos csapatom.

– Gondolom azokban az időkben kevés lány focizott, és gyakran kellett beállnia a fiúk közé. A srácok könnyen bevették a csapatba?
– Igen, könnyen befogadtak. Sőt, a csapatok elosztásakor engem már mindig az elején kiválasztottak a csapatkapitányok. A Paragvári iskola fiú csapatának is tagja voltam. Azt hiszem, ez is egyfajta visszajelzés volt, hogy érdemes ezzel komolyan foglalkoznom. Sokat köszönhetek a tesitanároknak, mert megengedték, hogy focizhassak a fiúk között, hiszen ez nagy kuriózumnak számított akkoriban. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a környezetem is nehezen fogadta el, hogy focizok. Ez csak akkor változott meg, amikor válogatott lettem. Addig csak úgy emlegettek: a nő aki focizik.

– Hogy érzi, mára az említett előítéletek eltűntek?
– Azt hiszem igen. Már második hónapja tanítok a Bolyai János Gyakorló Általános Iskolában, és úgy látom, hogy a lányok körében valóságos divat focizni. Kérik, hogy focizhassanak órán. Sőt, ma már ott tartunk, hogy a tanulók kérésére házi bajnokságot is rendezünk. Rengetegen keresnek azért is, mert a Viktóriában akarnak focizni. Ma már nem kell a szülőket győzködni, hogy elengedjék lányaikat edzésekre, meccsekre.

– Gyanítom a Magyarországon rendkívül lassú ütemben fejlődő női labdarúgásnak is voltak olyan pillanatai, amelyek nélkül nehezen tudnánk ma sikerekről, részsikerekről beszélni.
– Nincsenek tradíciói a női focinak, és ez a legnagyobb baj. Csupán a ’70-es években rendezték az első bajnokságokat és csak ’82-ben alakult meg a válogatott volt. Ez utóbbi mindenképpen fordulópont volt. Ez azonban kevés a sikeres jövőt illetően. A jó hír az, hogy ma már utánpótláscsapatainkat is számon tartják Európában. Az U19-es például, amelynek most én vagyok az edzője, amikor átvettem, akkor a harmincadik hely körül állt a világranglistán, most pedig a legjobb 10-12 között vagyunk, de az U17-es korosztályunk is nagyon erős. Bízom benne, hogy jó pár éven belül, mire ez a két korosztály beérik, már harcba tudunk szállni akár egy angol, egy francia vagy éppen a német csapat ellen is.

– A másik sarkalatos probléma az összehasonlítás a férfiakkal. Mi a legnagyobb különbség egy női és egy férfi focicsapat között?
– A pénz, a pénz és a pénz. Mindössze töredéke a mi költségvetésünk egy NB I, NB II-es férfi csapatéhoz képest. Nem titok, a Viktória FC – beleértve az összes utánpótlás szakágat és a felnőtt korosztályt is – éves költségvetése 7-8 millió forintra rúg. Ez valahol egy óriási összeg, a férfiklubokhoz viszonyítva azonban pitiáner. Nem panaszkodok, próbálunk ebből a kevésből is minőséget csinálni. Az említett összegből nekünk pályabérletet, utazást, működési költségeket is fedeznünk kell.