– Nemrég fejeződött be Üzbegisztánban a bajnokság. Hogyan értékeli azt a fél évet, amit a Lokomotiv Taskentnél töltött?
– A szezon nagyon jól kezdődött, az első öt meccsünkön három gólt szereztem, így hamar alapemberré váltam – kezdte élménybeszámolóját a szabadságát Magyarországon töltő Vörös Péter. – A folytatásban sajnos elkapott egy vírus, ami miatt két hetet ki kellett hagynom. Azt követően azonban ismét visszakerültem a csapatba, és általában kezdőként számított rám az edző. Összesen tizenkét bajnokin léptem pályára, négy gólt szereztem és öt gólpasszt adtam. A csapat a hatodik helyen fejezte be a tavaszi-őszi rendszerű bajnokságot. A vezetők mindenben tartották magukat a megállapodásunkhoz, így nincs okom panaszra.
– Hogy ment a beilleszkedés, a családja gyorsan megszokta az új környezetet?
– Az első hónapokban rettentő melegben, csaknem negyven fokban játszottuk a meccseinket, amit nehéz volt megszokni. Kezdetben nagyon nehezen tudtam kommunikálni, mert csak az edzőnk és néhány csapattársam tud angolul. Jól haladok viszont az orosz nyelv elsajátításával, és ez megkönnyítette a helyzetemet. A beilleszkedésben a családnak is problémát okozott, hogy akárhova mentünk, nem tudtuk megértetni magunkat. Szerencsére a kislányomnak idővel sikerült találnunk egy angol óvodát, és a feleségem is talált barátnőket.
– Mi jellemzi az üzbég focit? Össze lehet hasonlítani a magyarral?
– A játékkal kapcsolatban két dolog lepett meg Üzbegisztánban. Nagyon kevés a szabálytalanság és mindegyik csapat támadófocit játszik. Ezért sokkal nyíltabb a játék, mint Magyarországon. A középpályások, illetve a támadók jóval kevesebb védekező feladatot kapnak. Én a két ék mögött futballozom, és szinte csak arra kell koncentrálnom, hogy segítsem a támadásainkat.
– A játékstílusbeli különbség a színvonalon is meglátszik?
– Az ázsiai BL-ben is szereplő Paktakor, Bunyodkor kettős kiemelkedik a mezőnyből. Ez a két gárda megüti, sőt talán meg is haladja a magyar élcsapatok szintjét. A többi együttes viszont otthon a mezőny második feléhez tartozna. A színvonalat az is meghatározza, hogy összességében kevés a légiós. Európai játékos – az oroszokat leszámítva – szinte alig játszik itt, akad egy-két brazil, néhány argentin és egy-egy afrikai futballista, a csapatok többségét viszont üzbégek, illetve a szovjet utódállamokból ékezők alkotják.
– Milyenek a körülmények, mennyire szeretik az emberek a labdarúgást?
– Minden nagyon kontrasztos. Vannak modern, harmincezres stadionok, de némelyiknek olyan a talaja, mint egy legelőé. A meccsekre nagyon profi módon készítenek fel minket: minden találkozó előtt összetartáson veszünk részt, együtt alszunk, a meccs reggelén pedig mindenki orvosi vizsgálaton esik át. Ugyanakkor például egyáltalán nem itatnak velünk energiaitalokat, ami otthon természetesnek számít. Ami a szurkolókat illeti: a legnagyobb stadionok ritkán telnek meg teljesen. A már említett két nagycsapat mérkőzéseire átlagosan tizenöt-húszezer ember kíváncsi, a többi gárdának néhány ezres tábora van. A mi meccseinkre általában úgy hatezren jönnek ki, de épp most épít a klub egy új, huszonötezres stadiont.
– A Bunyodkort Felipe Scolarival a kispadon és Rivaldóval a pályán mekkora felhajtás veszi körül?
– Azt tudni kell, hogy a Paktakor a helyi Fradi. Nagyobb hagyományokkal rendelkezik, mint a Bunyodkor, és több szurkolója is van. A Bunyodkor az egyik tehetős befektetőnek köszönheti a sikereit, azt, hogy túl a bajnokság felén már csaknem húszpontos előnnyel vezette a tabellát.
– Milyen volt Rivaldo ellen játszani?
– A szezon végén találkoztunk a Bunyodkorral, amikorra ők már bajnokok voltak. Az első félidőben egy nullára vezettünk, de ahogyan arra számítani lehetett, a bíróktól minden támogatást megkaptak – többek között elvettek tőlünk egy szabályos gólt –, és kettő egyre fordítottak. A győztes gólt a kilencvenedik percben egy ajándék tizenegyesből Rivaldo szerezte. Még ma is kivételes technikai érzékkel bánik a labdával, de persze már közel sem futballozik olyan magas szinten, mint azt Európában tette. Itt egyébként nem kimondottan csatárt játszik, hanem visszavontan a középpályáról irányít, de így is ő lett a gólkirály. A Bunyodkor elleni találkozónkról egyébként sokat elmond, hogy a meccs után ugyanazt a prémiumot kaptuk a vezetőinktől, mintha győztünk volna, annyira nyilvánvalóan elvezették a meccset.
– Miben különbözik Üzbegisztán a magyar viszonyokhoz képest? Mennyiben más ott az élet? Okozott-e problémát például az étkezés?
– Kicsit olyan minden, mint Magyarországon a rendszerváltás előtt a nyolcvanas években. Meglepett például, hogy mennyire olcsó itt a taxi. A csapattal általában vonattal utazunk az idegenbeli találkozóinkra, ám egyszer lekéstük a visszafelé induló utolsó menetrendszerinti járatot, így négyesével taxit bérelt nekünk a klub, és így tettük meg az ötszáz kilométeres távot. Ha hiszi, ha nem, átszámítva tizenháromezer-ötszáz forintba került egy taxi az ötszáz kilométeres útra. A tömegközlekedés rendkívül nehézkes, viszont a taxik ugyebár hihetetlenül olcsók. Ott Ladából és Daewóból van a legtöbb, és érdekes, hogy nem igazán vannak külön taxisok, bármelyik kocsit leinthetem, mert pénzért bárki hajlandó elvinni egyik helyről a másikra. Az emberek egyébként is barátságosak. Üzbegisztánban nem ragaszkodnak úgy a szabályokhoz, mint Európában: a csapatunk sofőrjének például csak autóra van jogosítványa, buszra nincs, de amikor megállított bennünket a rendőr, nem csinált belőle problémát, gond nélkül mehettünk tovább. Ami az ételeket illeti, nagyon egészségesen élünk, rengeteg zöldséget eszünk, ugyanis nem könnyű húshoz jutni. A boltokban többnyire csak bárányhúst lehet kapni, ahhoz pedig nem vagyunk hozzászokva.
– Mennyivel keres többet kint, mint itthon?
– A fizetésem, amit dollárban kapok, nagyjából két és félszerese az itthoninak. Viszont Üzbegisztánban negyedannyiból megélek, mint Magyarországon. A rezsink havonta háromezer forintnak felel meg, és ebben benne van a víz, a gáz, a padlófűtés, nyáron a légkondi. Hogy mást ne mondjak, a piacon fél kiló uborkát tizennyolc forintért megkapok.
– Mi volt a legérdekesebb történet, ami megesett önnel?
– A szezon előtti bárányáldozás.
– Micsoda?
– Jól hallja: bárányáldozás. Az őszi idényt megelőző utolsó edzésünkön nem a pálya felé vettük az irányt, hanem a stadion egyik sarkába, ahol bárányvágáson vettünk részt, a csapattársaim pedig imádkoztak a sikeres szezon érdekében. Aztán edzettünk, majd vacsorára báránylevest ettünk.
– Jelenleg itthon tölti a szabadságát. Mikor kell visszatérnie a csapathoz, hogyan látja a jövőjét? Szívesen marad Üzbegisztánban?
– Januárban kell visszatérnem, amikor majd Törökországba és Dubaiba megyünk edzőtáborba. Sajnos nagyon rosszak az egészségügyi körülmények, ami miatt elgondolkodtató a jövő, de egy évig szerződés köt a csapathoz, és most úgy gondolom, kitöltöm a szerződésem.
– Volt csapata, a Haladás szereplését figyelemmel tudta követni?
– Igen, interneten keresztül mindig tájékozódtam, és nagyon szomorú voltam, hogy elmarad a csapat a várakozásoktól. Úgy gondolom, sok balszerencse érte az együttest, de szerintem helye van a középmezőnyben, és ezt be is bizonyítja.
– Ön fog még a Szombathelyen játszani?
– Ezt most még nem tudom megmondani...
Forrás: Nemzeti Sport Online
