Nem a Szombathelyi Haladás számított a találkozó esélyesének, még akkor sem, ha a Videoton nyögvenyelősen jutott túl a Baján a Magyar Kupa előző fordulójában. Arra azonban számítottak a Hali szurkolói, hogy csapatuk olyan eredményt ér el, hogy a visszavágón, hazai pályán lesz esély kivívni a továbbjutást.
A meccs ennek megfelelően is kezdődött, kiegyenlített játék volt a nem túl színvonalas találkozón. Rengeteg volt az eladott labda, és helyzetek is alig-alig adódtak. Ami volt, azokat is inkább mi hagytuk ki, Oross Márton például senkitől sem zavartatva fejelt a kapu közepében ácsorgó Bozsovics kapus kezébe. Egyáltalán nem játszottunk alárendelt szerepet, vállaltuk a párharcokat, nagy többségében meg is nyertük azokat. Jól állta a sarat a védelmünk is, Guzmics és Korolovszky imponáló magabiztossággal oldotta meg feladatát. A szünetre nekünk jó eredménnyel, 0-0-val vonulhattak öltözőbe a csapatok.
A második játékrésznek nagy lendülettel vágtunk neki, helyzeteket csináltunk, többet birtokoltuk a labdát, igaz támadásaink döntő többségében a hazaiak kapujától 20 méterre elfogyott a tudomány, jobb megoldás nem lévén többször egészen Rózsáig passzoltuk hátra a labdát. Ekkor azonban még semmilyen jel nem utalt arra, ami a 60. perctől következett. Egy jogosan megítélt tizenegyes után Alves ekkor szerezte meg a vezetést a Videotonnak, és nyomta meg azt a képzeletbeli gombot, amely gyakorlatilag kikapcsolta a Haladást. A meccs hátralévő részében szinte értékelhető támadásunk sem volt. Az addig nagyot küzdő játékosok lézengtek a pályán, lemaradtunk a beadásokról, idő kérdése volt, hogy mikor jön az újabb Vidi gól.
Tizenegyesből született az is. A csereként beálló Rácz, akinek sarkazásai és átlépős cselei nem sikerültek, hozott össze egy büntetőt, amit Vasziljevics rúgott be. Ez a találat sem rázta fel a csapatot, Elek fejesgólja pedig a kegyelemdöfést is bevitte a padlón lévő Halinak.
A 3-0 nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem leszünk ott a Magyar Kupa legjobb nyolc csapata között.
Érdekes meccs volt, ahol a Haladás két arcát is megmutatta. Noha a 60. perctől a teljes csapat leblokkolt, nem lehet elmenni szó nélkül a két csere, Nemanja Obrics és Rácz Ferenc produkciója, hozzáállása mellett. Előbbi mintha egy öregfiúk meccsen gálázott volna, utóbbinak pedig még rengeteget kell tanulni arról, hogy mi az az az alázat a pályán, ami nélkül hiába a tehetség, aligha lesz nagy futballista.
Címlapfotó: vidi.hu
