Második vereségét szenvedte el a Haladás

Ekkor még volt esély az egyenlítésre
Három perccel a gól után a Haladás is pontrúgáshoz jutott, minek végén Nagy Gábor kanalazta be a labdát a büntetőterületre: Balassa talán nem akarta elhinni, hogy nincsen lesen – annyira egyedül volt –, és hat méterről nem találta el a labdát. Pedig egy védő még mindig a kapufát szorongatta, azaz nagy helyzet maradt ki. A 23. percben volt a másik lehetőség az egyenlítésre: Rajos passzát Sipos csúsztatta meg fejjel, majd „Dr.” Andorka stukkolta kapura, de Kozma ujjheggyel szögletre tornázta a játékszert. És nem volt tovább. Hiába várta a 350 szombathelyi szurkoló a Hali-helyzeteket, sajnos ezen az estén nem volt több.

Katasztrofális kezdet a második játékrészben
Ezen a viszonylag kicsi pályán remekül passzoltak a hazaiak – az I. félidőt még valahogy átvészelte a Haladás, de a 48. és a 61. perc között tetszés szerint lőtték a góljaikat Urbán Flórián fiai. Igaz, az első gól előtt Hevesi-Tóth lekönyökölte Kajt; ebből indult az akció, aminek végén Weitner lőtt Sipos hálójába, 2 : 0. A játékvezető saját maga is érezte ekkor, hogy nagyot hibázott, hiszen Rajos és Tóth is hevesen reklamáltak, de a sporttárs még csak nem is figyelmeztette a zöld-fehéreket.

Jöttek Weitnerék, mint anno a csehszlovákok
Ebben a bajnokságban két olyan találkozó volt a 21. fordulóig, amin két gólt kapott a Haladás – és egyiket sem nyerte meg. (Haladás – Felcsút 2 : 2, Siófok – Haladás 2 : 0). A játék képe alapján pedig érezhető volt: ezen az estén nem képes újítani a Haladás, itt már eldőlni látszott a meccs. A játékosok talán fel is adták – de a szurkolók egyáltalán nem! Pedig három perc múlva Mórit, a beadását és az érkező Weitnert is csak szemmel verték a védők, majd újabb öt perc elteltével Hevesi-Tóthot nem támadta meg senki 50 méteren keresztül: jó 20-ról lőtt: Sipos Gábor mellévetődött a labdának, így az a hálóban kötött ki, 4 : 0. A 61. percben a Haladás az ellenfél térfelének középen vesztett labdát, egy remek passz után Weitner elé került a játékszer, aki 16 méterről kilőtte a hosszú sarkot, 5 : 0.

Le a kalappal a vasi szurkolók előtt!
Ezek után valami olyasmi történt, amit talán tévében, a Premier League-ben lehet látni, hallani. 5 : 0. Minden kétséget kizáróan eldőlt a találkozó. Érezhető, hogy ezen az estén az égvilágon semmi nem sikerül a Haladásnak, nemhogy helyzetig, még kapura lövési lehetőségig sem jutott el a gárda. De a drukkerek nem így gondolkodnak: szólt a „Hajrá Hali!”, a „Nincs oly erő…”, az „Illés Béla, a legnagyobb király”, és a többi nóta – a félhomályban szívet melengető érzés volt az, ahogy a szurkolók kitartottak csapatunk mellett! Az eredmény dacára csak a vasi tábor hangját lehetett hallani – az őket ketrecbe zárók igazán elgondolkodhatnának azon, hogy – ígéreteik ellenére – milyen körülményeket „biztosítottak” ezeknek a sportbarátoknak.

A tipikus „semmi sem sikerül” estéje volt a szombati
A felcsútiak három vereséggel, a Haladás öt győzelemmel érkezett erre a találkozóra. Butaság az, hogy a hazaiak „jobban akarták a három pontot”, egész egyszerűen a saját, pici pályájukon minden mindegy alapon nekiestek a Haladásnak – ezt szó szerint kell érteni –, és ez be is jött nekik. Hiába brusztolt a középpályán Nagy, Kaj vagy Rajos: két embert kicseleztek, de a harmadik-negyedik felőrölte őket; „Dr.” Andorkára ketten-hárman vigyáztak – ha labdát kapott, akkor annak is örülni kellett, ha egy rövid időre meg tudta tartani. Így sem sok hiányzott, hogy megszerezze negyedszázadik gólját. Nagy volt az űr a hátvédsor és a középpálya között, az elől lévők erejét pedig felemésztette a védőkkel való birkózás. Mindehhez hozzájött Weitner Ádám, aki ha szombaton egy fotelban ül valahol a büntetőterületen belül, akkor is bepattant volna róla egy labda. Persze a fotelhoz odaadtam volna az olvasólámpámat is, mert annak van kábé annyi fényereje, mint a teljes felcsúti villanyvilágításnak…