Az MTK pályán túl kell tennie magát azon az embernek, hogy a 200 néző láttán, újra és újra feltegye a kérdést: minek ide foci? Ha ez megvan, máris jobban érezhetjük magunkat, mosolyoghatunk a lassan ötven éve felharsanó rekedtes szurkoló hangján, nosztalgiázhatunk a szomszédos BKV pályán rúgott Koman Vladimir gólon, és morfondírozhatunk, vajon mit gondol most Illés Béla.
Hazajött az otthoniakkal?
Aztán itt a szél, ami döntő szerepet játszott ma. Sajnos nem a mi bal oldalunkra gondolok, amit oly félelmetesnek hittünk a tavasz előtt. Egy biztos, hó helyett az orkánszerű szél volt az „elemi erő”, amivel meg kellett birkózni. Az első félidőben egyébként az MTK-t, míg a másodikban a Haladást segítette. Már amennyiben bármit lehet segítségnek nevezni egy 0-0-s találkozón.
De haladjunk sorban. Az első félidőben akadt helyzet itt is, ott is. Rózsa jól védett, a túloldalon viszont volt olyan egy perc, amikor Lengyel három helyzetet is kihagyott. Elfogadható volt a játék, voltak helyzetek. Gól azonban nem született.
A második játékrészben sem, igaz itt izgulni sem kellett. Az MTK védője, Rodenbücher ugyan kis híján bevette saját kapuját, de ezt leszámítva az embernek figyelni kellett, hogy unalmába, elbólintva nehogy lefejelje valamelyik előtte lévő üres széket.
A pontosztozkodást igazságosnak véljük.
Játékosról játékosra
Rózsa Dániel magabiztos volt, több bravúrt is bemutatott. Schimmer Szabolcs az első félidőben jól focizott. Lengyel Dániel a Haladás legjobbja volt. Kár, hogy nem sikerült gólt rúgnia, lett volna rá lehetősége. Guzmics Richárd is hibátlanul teljesítette feladatát. Tóth Péter eltűnt a mezőnyben. Halmosi Péter ezúttal is a jobbak közé tartozott, Simon Ádám produkciójára sem lehet panasz. Sipos Norbert végig idegesen, kapkodva játszott, de Bogdanovictól sem ájulhattunk el ezen a napon. Nagy Gábor teljesítménye felemásra sikeredett. Oross Márton, noha többször jól tartotta meg a labdát, a kék-fehérek kapujára nagy veszélyt nem jelentett. A cserék közül Diouf az az igazi „ha nem kezdek, nem érdekel” érzést hozta. Lattenstein nagy kedvvel állt be. Iszlai legemlékezetesebb pillanata pedig az volt, hogy amikor szóltak neki a kispadról, hogy be kell állnia, már a szögletzászlónál levetkőzött.
