Csütörtök délután van, rekkenő napmeleg forrósítja a bástyafal tetején végighúzódó szögesdrótot. Az új börtön beléptető bódéjában várakozunk, miközben a biztonságiak kedélyes csevej csörgedezése közepette viszik fel adatainkat az erre szolgáló űrlapra.
Ha bementek, bent is maradtok
- üdvözöl minket viccelődve Balassa Péter, egy szignókkal tarkított labdával zsonglőrködve. Ma csapattársával, Tóth Péterrel nem a pályán kapnak főszerepet: azért hívták meg őket, hogy feldobják kicsit a rabok életét.
Bejutásunk a komplexumba - még ha avatott kísérővel is történik - kissé szorongató élményként hat. Csak a biztonsági központból vezérelhető vasajtók nyílnak zizegve előttünk, és mindenhonnan éberen figyel a Nagy Testvér: emitt kamera mozdul ránk látványosan, odabent egy tükörfal mögül szólal meg a fémes hang, hogy legyünk szívesek személyi igazolványt és mobiltelefont leadni. Furcsa, hogy nem tudunk hozzá arcot társítani.
A kazettásmagnó-kezelő börtönőr esete
Nekünk ez az új élmény, a fogvatartottaknak pedig az, hogy először szerveznek nekik olyan eseményt, ami a rácsok mögötti lét ellenére is összeköttetést teremt a külvilággal. A helyszín egy nagyobbacska terem, alighanem olyan rendezvényekre méretezve, mint a mai: ablakok helyett két vakablak, és annyi sor szék, amin kényelmesen elfér száz-százhúsz fogvatartott. Minket, újságírókat egy külön kis bolyba ültetnek, őrök közé, ahogy kell (ők a terem végében is képviseltetik magukat, egy kissé nyugtalan kutyával is). Velünk szemben pódium, hosszú asztal, frissítők, Haladás címer és sál - a szervezők adtak a hangulatra.
Igazán akkor gyűr maga alá a meglepődés, amikor a terem végében egyszercsak magnóból zendül fel félhangosan a Hali-induló - ez egészen szürreálisan csapódik le bennünk, belegondolva, hogy egy gumibottal és jelvénnyel felszerelkezett börtönőr nyomja meg a play gombot. A dallamokra belép a két játékos Keringer Zsolt, a szurkolói kör vezetőjének kíséretében, tapssal köszöntik őket. Már-már elfelejtenénk, hol is vagyunk, amikor az egyik rabnak címzett rendreutasító ukáz csattan mögöttünk:
nem forog hátra!
Az oroszok győzelmét várták az EB-n
A rend és fegyelem párosán azért át-áteresztenek egy kevés könnyedséget az őrök: nem problémáznak például azon, ha egymás közt duruzsolnak a rabok, sőt, némelyik poénra maguk is elmosolyodnak.
Márpedig a rabok humornak nincsenek híján: miután Balassáék lefutották a kötelező válaszköröket, hogy tudniillik mennyire veszik szívükre a szurkolói anyázást (
ez a kor függvénye
), tényleg halálra keresik-e magukat (reális pénzek vannak a magyar fociban
), vagy mi volt a legnagyobb megmérettetés (Ronaldinho ellen focizni
), egyikük azt a kérdést szegezi nekik, mi igaz abból, hogy a Barátok Köztből ismert Kiss Ramóna a csapat egyik focistájának mátkája. Sokatmondó, kollektív nevetés a válasz.De nem tartják magukban a felhördülést sem, amikor például Keringer Zsolt azzal viccelődik, hogy ő ugyan ragaszkodik a Rohonci úti stadionhoz, de ha bekerülnének a Bajnokok Ligájába, akkor esetleg meggondolná a dolgot. Az élménybeszámolót egyébként meglepően udvarias körítéssel fogadták a rabok, és kézfeltartással, egymás szavára is figyelve tették fel olykor egészen szakmai kérdéseiket, majd kértek autogrammot a futballistáktól. Kiderült az is, hogy többségük az oroszok győzelmét várta aznap este - tévén ugyanis nézhetik az EB mérkőzéseit -, ahogyan Balassáék is.
Az első, meghívott vendégeket felvonultató börtönrendezvény békében és gördülékenyen zajlott, mint egy szombati teadélután. Persze valószínűleg sokaknak nem tetszik, hogy a morózus falak mögött a vezetőség hébe-hóba igyekszik élhetőbbé tenni a bezártságot, de tegyük fel magunkban a kérdést: szabaduláskor antiszociális embereket várunk vissza a társadalomba, vagy olyanokat, akik megőrizhették emberi méltóságukat, mert emberként kezelték őket?
