Palágyi László 1899-ben született Szombathelyen. Elkötelezett volt a sport, különösen a labdarúgás iránt, éppen ezért – szintén futballistaként - csatlakozott 1919-ben ahhoz az öt futballozó alkalmazotthoz a szombathelyi MÁV Járműjavító műhelyében, amely kezdeményezte a szombathelyi MÁV Haladás Vasutas Sportegyesület megalapítását.
Új egyesületként és futballcsapatként szinte a semmiből kellett építkezniük. Két évtizeddel később rá bízták az intézői feladatkört. Rajta kívül volt még a klubelnök, a pályagondnok és az edző, természetesen a játékosokon kívül. Rendkívül sokrétű volt a munkája a labdarúgó csapat utaztatásától, a vendégcsapat fogadásán, az átigazolásokon és a játékvezetőkkel való kapcsolaton keresztül, egészen a mérkőzések lebonyolításáig.
Joga volt beleszólni az összeállításba, ahogy a taktikába is, a korabeli Nemzeti Sport lapszámai szerint gyakorta nyilatkozott az edző helyett. A Nemzeti Sport 1940. április 22-ei, hétfői lapszámában például a Szombathelyen megrendezett Újpest– Haladás mérkőzésről szóló tudósításban kétszer is nyilatkoztatták, s arról is beszélt, hogy a szünetben, vesztes állásnál cserékről és a taktika megváltoztatásáról döntött, s végül is döntetlenre hozták a mérkőzést. Az 1941. június 24-ei lapszámban pedig a Hali NB.I-ből történt kiesésével kapcsolatban kérdezték az elnök mellett.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy gyermek– és fiatal koromban rengeteg történetet, élményt osztott meg velem, amikből lehet szemezgetni. Elmondta például, hogy vasutas csapat lévén természetesen mindenhová vonattal utaztak, külön a csapat számára fenntartott kocsiban.
Minden úton történt valami érdekes, emlékezetes. Egyik ilyen volt, hogy valamelyik állandó csapattag azért nem tudott volna velük utazni, mivel a kemény téli idő ellenére nem volt télikabátja. Szükség volt a játékára, ezért mindenki, aki útra kelt összedobta a téli kabátra valót, és még az indulás előtt vásároltak neki egyet. (Ehhez hozzá tartozik, hogy annak idején a játékosok valóban amatőrök voltak, azaz keményen dolgoztak a munkahelyükön a későbbi álprofi világgal ellentétben. Mivel a futballból a játékosok nem profitáltak, nem álltak valami fényesen anyagilag.)
Az alkoholfogyasztás akkor is szigorúan tiltva volt ugyan a mérkőzések előtt, ez alól azonban két játékos, Krasznai és Kálazi felmentést kapott, így minden meccs előtt egy-egy kisfröccsöt megihattak. E nélkül ugyanis a teljesítményük sokkal halványabb volt, sőt leblokkoltak, ez az egy kisfröccs – úgymond – doppingolta őket.
No és persze a bunda akkoriban sem volt ismeretlen fogalom. Volt egy mérkőzés, amelynek az eredményén a kiesés múlt volna. Úgy gondolták, ilyenkor a legjobb megoldás a játékvezetőt megkörnyékezni és megkenni. Ez is az intéző dolga volt. Palágyi László sikeresen tárgyalt a játékvezetővel, a pénzt pedig a megbeszéltek szerint a már bezárt Savaria Szállóban (korábban több néven is futott) adta oda neki, amikor az éppen borotválkozott.
Bár ritka volt, de előfordult, hogy a MÁV-on keresztül politikai nyomás nehezedett egy-egy játékos átigazolására a Haladásból egy nagyobbnak tartott, gazdagabb csapatba. Hogy senkinek ne essen bántódása, ezt úgy próbálták kivédeni, hogy maga a játékos mondott nemet, azaz nem akart elmenni Szombathelyről. Vele pedig nem tudtak mit kezdeni. A háború vége előtt nem volt könnyű a sportban sem, hiszen mindenki szeme előtt a túlélés lebegett.
Bár 1945-re megvált az intézői feladatoktól, mindig is szívén viselte a Haladás labdarúgó csapatának sorsát, s mivel még sokan éltek és emlékeztek rá a múltból, megbecsülésnek is örvendett. 1969-ban, a Haladás VSE megalapításának 50 éves évfordulóján rendezett megemlékezésen – felkérésre - ünnepi beszédet is mondott, s persze megkapta az évforduló kapcsán kiadott emlékplakettet.
Legbüszkébb azonban a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetésre volt, amelyhez egy díszes oklevél és jelvény is járt. Egy kiállításra kölcsön adta az oklevelet, amelynek ezzel nyoma is veszett. Bodor Ferenc sportújságíró „80 év zöld-fehérben” című könyvében mindössze egyszer szerepel a neve, az 1919-es alapításnál.
Betegsége elhatalmasodásáig, az 1970-es évek közepéig rendre kijárt vasárnap délutánonként (akkor vasárnaponként rendezték az NBI-es meccseket) a Hali mérkőzéseire a Rohonci útra, immár a faszerkezetűből korszerűsített stadionba. Mérgelődött, ha vesztett, s persze nagyon örült, ha nyert kedvenc csapata.
Az 1979-ben, 80 esztendősen bekövetkezett halálakor az 1919-ben közreműködésével is alapított Haladás még sikerei fényében sütkérezett, mára viszont már a romjait sem lehet emlegetni. Temetéséről a család értesítette az egyesület akkori vezetését, de nemhogy a sírra koszorút vagy virágot, de még részvétnyilvánítást sem kaptak. Ahogy mondani szokták: így múlik el a világ dicsősége.
